Általános iskolában azt tanították nekem, hogy az öreg kontinens határait a Gibraltár-Urál hegység-Kaukázus-Boszporusz tengelyen húzhatjuk meg. Azonban olyat mindenki tapasztalt már, amikor a gyakorlat felülírta az elméletet. Nem vicc, Isztambul és Törökország (már amennyit én láttam eddig belőle) sokkal inkább megérdemli az európai jelzőt, mint hazánk egyes részei, illetve néhány szomszédunk.
Az embereknek a viselkedése annyira idegen a Közép-Európában megszokotthoz képest, hogy az valami elképesztő. Zsúfolt nagyváros Isztambul, hogy mekkora, azt az tudja nagyjából felfogni, aki járt már Budapesten. Az sem kicsi, de ha megszorozzuk hattal, pont kijön Isztambul. Óriási, gigamegaváros, de mégis valahogy emberibb, mint fővárosunk. Emlékszem, mikor egyszer Budán kerestem valamit, és odamentem egy ribanchoz, aki valami szoliszalon előtt cigizett, megkérdeztem, hogy merre van valamilyen utca (sosem jártam arra korábban), erre ez a némber két slukk között annyit bírt kinyögni, hogy bocs, de nem érdekel a problémád. Szép fővárosunkban minden másodpercben észnél kell lenni, sosem lehet tudni, hogy éppen mikor akar kizsebelni valaki. Az ilyen beidegződések miatt volt meglepő, amikor a nagy forgatagban néztem x irányba, és közben y irányba ment a lábam, magyarul nem arra néztem, amerre mentem, aminek egyenes következménye volt, hogy nekimentem egy embernek, és az nemhogy elküldött volna a picsába (na mivanmi? mi?, húzzálinnen, ésatöbbi - ismerős, ugye?), még ő kért elnézést. Mindenki mosolyogva megy az utcán, néha séta közben énekelnek is, segítőkész mindenki a maga módján (néha vért izzadnak nyelvtudás hiányában, csak hogy segíthessenek). Ez Törökország. Ez Európa.
Óvárosi kalandozásainkat a kompból kiszállva a bazárban kezdtük, majd az aluljáróból feljőve a felszínre elénk tárult az Új Dzsámi, törökül Eminönü Yenicamii.
Kívülről is impozáns látványt nyújt (naná, amennyi ideig építették, illik is jól kinéznie), hát még belülről! A belső kertbe belépve első érzésem a csodálkozás volt (aznap már a sokadik, de volt még ezután is bőven), olyan megfoghatatlan a határ a pompa és a giccs között, és ez az épület valahogy úgy el van találva, hogy minden apró dísz a helyén van, pont annyi van a falon, a mennyezeten, a homlokzaton, amennyit az elbír, se több, se kevesebb.
Ingyen bemehet akárki a mecsetbe, egyetlen feltétel, hogy a szőnyegre cipővel ne lépjünk, mert az megszentségteleníti a helyet. A bejáratnál több száz cipő, de mind katonás rendben (mit mondjak, nem egy kollégiumi színvonal). Ráléptem a susogós szőnyegre, ami pont olyan puha, mint a kokkolínó reklámban a rongy, amin a maci fetreng.
Furcsa ez a szőnyeg, nem is érzi az ember, hogy lép - olyan, mintha lebegve haladnánk előre. Elgondolkoztam, vajon nem tudnám-e megcsinálni a moonwalkot, ahogy anno decebál a szépemlékű Jacko, de végül nem tettem. Fokozhatnám azzal, hogy az államat honnan kellett összeszedni, meg ilyenek, de annyira felesleges lenne ezzel tölteni az időt. Ez a szentély egy csoda. Még egy gyaurnak is.
Nem maradtunk sokáig a Yenicamiiban, mert kevés időnk volt, úgyhogy előkaptuk a térképet, amit a reptéri csaj adott, megnéztük, merre van a Kék mecset, meg az Aya Sofia, és elindultunk valamerre. Az a baj az ilyen ó városrészekkel, hogy az utcaszerkezet tökéletesen logikátlan és követhetetlen - egymásba toluló utcák, ipszilonba szétváló terek, ezt még fokozta, hogy az út erősen emelkedett. Fél órás séta után a Fatih-mecset elé értünk, és ha már ott voltunk, meg is néztük. Hátul a sírkertnél mentünk be - itt nyugszanak a török történelem nagyjai, II. Mehmed szultán és felesége, szultáni családtagok, hadvezérek, politikusok, főpapok.
Körbejártuk, aztán én bementem a mecsetbe, Orsi meg kint megvárt. Ez koránt sincs akkora, mint az Új mecset volt, de azért ez sem egy putri. Cipő le, embertömeg be, moonwalk-szőnyeg nincs. A mecset belsejében további síremlékek láthatók, körülbelül 30. Feltűnt, hogy pár kendős asszony az ablakpárkányon ül, és issza a török teát, a çayt, közben nevetgélve beszélgetnek. Annyira más az egész életfelfogásuk a törököknek - a szarkofágok között nevetgélve teáznak. Európában egy temetőben teázni mocskos tiszteletlenség. Itt, mediterránoknál a kikapcsolódás egy formája.
Elindultunk a Boszporusz felé, bár még mindig nem tudtuk, a térkép szerint merre kellene menni, szerencsénkre a távolban megláttuk a Kék mecset égbe törő minaretjeit. Közelebb érve rácsodálkoztam, hogy pont vele szemben van az Aya Sofia. Azt hittem, kilométerekre vannak egymástól.
Először leültünk a kettő között lévő parkba pihenni egy kicsit, majd csináltunk pár képet a szökőkútnál, a pálmafáknál, utána elindultunk a Kék mecset felé.
Ha létezik valami, ami akkora, hogy lehetetlennek tűnik emberi erővel megépíteni, akkor ez az a valami. A csodaszép és a meseszerű között valahol félúton. Egyébként olyan érzése van az embernek, mintha az összes mecset egy kaptafára készült volna, csak mind más méretben. Tényleg hasonlítanak egymásra, de mindben van valami egyedi, talán csak nekünk, turistáknak nem tűnik fel, akik csak kettőt láttunk életünkben oszt szevasz van. Mintha valaki, akit nem érdekel a futball, azt mondaná, hogy minden stadion egyforma. Elbolyongtunk ott nagyjából fél órát, aztán kimentünk a kertbe fényképezni, majd elmentünk.
Meg szerettük volna nézni Aya Sofiát, de múzeumkártya nélkül 10 líra a belépő, meg amúgy is lassan indulnunk kellett, hogy elérjük a következő, Bodrumba tartó repülőt, úgyhogy lesétáltunk a kikötőbe, értetlenkedtem egy sort a pénztárnál (csak a szokásos: ők nem értik, amit én beszélek, én meg azt nem, amit ők), majd felszálltunk a Kadiköybe tartó kompra, még egy utolsó pillantást vetettünk a hihetetlen Galata-hídra, meg a távolban derengő Boszporusz-hídra, a magasban szilárdan feszítő minaretekre, majd tekintélyes sirálysereg kíséretével elhagytuk az óvárost.
