Pont időben voltunk ahhoz, hogy simán elérjük a repülőtérre tartó buszt, és mivel biztosak voltunk abban, hogy a visszaút időben ugyanannyit fog kitenni, mint az odaút, nyugodtan szálltunk fel a buszra, nem is sejtve, hogy rövid időn belül imához kell folyamodnunk.

Estére bedugult a város, így hiába indultunk el fél négy körül az óvárosból, és értük el a buszt ráérősen kényelmesen négy körül, az első pár kilométer fél óra alatti ledöcögése aggodalomra adott okot. Az odaút 1 óra volt, a visszaút a duplája, végül rohanni kellett, de elértük. Becsekkoltunk, felszálltunk, odaértünk.

Bodrumban a kijáratnál egy pasi állt kezében egy táblával, ami azt jelezte, hogy minket vár. Odamentünk hozzá, bemutatkoztunk, bepakoltunk a kocsiba a litvánok, meg a tunéziai srác mellé, majd elindultunk Muğlába, mert a többiek még nem találtak ekkor szállást, és vendégházakban helyezte el őket az iskola.

A többiek kipakolása után a végső állomás, Akyaka felé vettük az irányt, ahol már alakult aküçük Macaristan formáció. Akkor már rengeteg ideje voltam fent pihenés nélkül pár perces megszakításokkal, de a holtponton már túl voltam, úgyhogy nem is éreztem álmosságot, egyáltalán semmit nem éreztem, fapofával bámultam ki a transzferbusz ablakán, azt sem tudtam, hol vagyok. Hegyoldalon százzal átrepülni, szerpentinen előzni elsőre talán meredeknek tűnik. Az is volt, és imádtam. A törökök egyébként veszett jól vezetnek. Nekem legalábbis tetszik. Pár kocsiban ültem már, és csak egy ember vezetett úgy, mint egy nyomorék (50-nel egyenes útszakaszon), a többiek keményen, ívelten, sportosan nyomják. Élvezet melléjük beülni.

A sofőr kirakott minket a posta előtt (mondtuk neki, hogy odáig vigyen), ott álltunk 5 kutya között, nagy rakás cuccal, a rendszerem kicsit megfagyott, de fél perc után kapcsolt, hogy meg kellene csörgetni Renit, hogy kijöjjön elénk. Ahogy kerestem a számot a telefonkönyvben, az úton két női hang közeledett felénk harsányan kacagva. Ők voltak Reniék. Még gyalogoltunk nagyjából húsz métert, és már bent is voltam a szobámban, egy nagy utazás végén, és másfél nap nem-alvás után lefekvéshez készülődtem. Vagyis akkor még ezt hittem.

Reni mondta, hogy menjünk el az Anchorbe, hadd mutassa meg nekem azt a helyet, mert az a legjobb bár itt Akyakában, meg kóstoljam meg a török sört, az Efest. Igazából rám is fért a dolog egy ilyen út után, úgyhogy gondolkodás nélkül igent is mondtam. Az Anchor tulaja pont úgy néz ki, mint Slash a Guns 'n Rosesból, de a többiek szerint Demjén Rózsi, meg előző félévben is Rózsinak hívták őt a magyarok. Laza csávó, jó arc. Minden belépő vendéget külön üdvözöl, gyorsan kiszolgál, ezek jó pontok. Megittam hát az első Efest - nagyon ízlett. Kellemesen lágy az íze, a szénsavtartalma talán kisebb az otthoni söröknél, nem gyöngyözik annyira. Bár nem értek hozzá, csak tippelem. Kellemes sör. Talán nagy biznisz lenne behozni ezt hazánkba - pont akkora, mint a túró rudit ide.

Hamar elrepült az idő ott, és csak háromkor léptünk le (rajtunk kívül akkor már senki nem volt a bárban), és csak másnap érzékeltem egy különös dolgot a nyitvatartással kapcsolatban. Szóval sétáltam arrafelé este, valami kajáldából mentem hazafelé fél tizenegy körül, és láttam, hogy Slash pont bezár. Reni elmondta, hogy a török szórakozóhelyek addig vannak nyitva, amíg van vendég, és még véletlenül sem mondja senki a bent ülőknek X órakor, hogy záróra, mindenki mehet haza. Még egy piros pont a török kultúrának.

Beléptem a jéghideg szobámba, majd rögtön elaludtam. Reggel meg arra keltem, hogy a lábujjaim lefagynak. Aludtam 5 órát.