Nem volt könnyű szülés megírni ezt az újabb monstre bejegyzést, csak ezt a bevezető szöveget negyedjére írom át teljesen, de az egész művön is öt napig agyaltam, hogy lesz a jó, most azt hiszem, talán így. Mire a végére értem, már elfelejtettem, miről is szólt az eleje, és nincs is most kedvem elolvasni az egészet, a lényeg úgyis a fejemben marad emlékek formájában, hogy egy kicsit szentimentális legyek.
Szombaton reggel indultunk, a F1 időmérőjének az elejét még elcsíptem, de az sokat nem jelent, bár annyi is bőven elég volt, látva a Ferrarik szenvedését. Az eredetileg nyolc órára tervezett indulás helyett végül fél kilenckor indultunk el, mert Walidra vártunk, aki előző este mondta, hogy jönne velünk, de végül hiába vártunk rá, úgyhogy elindultunk mi hárman. Koráj, Orszóliá meg Szultán.
Nem ment könnyen, mondhatjuk így is, a kábé háromszáz kilométeres utat olyan tizenkét óra alatt tettük meg, persze árnyalja a képet, hogy utazással csak olyan négy órát töltöttünk, a többi várakozás, meg séta volt. Egyszer a semmi közepén raktak ki minket, aztán Aydınban a város közepén, majd egy autópálya szélén, satöbbi. Kilenc darabban részben átszállással értünk oda.
Megnéztük Selcukban az Artemisz templomot, már amennyi megmaradt belőle. Mondhatnánk, hogy az idő vasfoga megette, na persze. A templom pusztulása a Római Birodalom hanyatlásával kezdődött, amikor mindenféle népek rohangáltak körbekörbe Európában, meg a környékén. Ide egy jelentős számú gót turistacsoport érkezett, akik ha már ittjártak, vittek magukkal egy kis szuvenírt (pár tonna követ), meg amit tudtak, szétvertek. Később, amikor a terület a törököké lett (bár ez érdekes, a mai törökök kikérik maguknak, ők nem egyenlőek az ottománokkal/oszmánokkal, az külön nép volt, na persze), nagyszabású építkezésekbe kezdtek, és az addigra pogány kegyhellyé lefokozott templomot egy az egyben lebontották, és elhordták, hogy mást építsenek belőlük. Mi maradt meg mára? Pár kődarab, mindez egy mocsárban, nádassal, szeméttel, német nyugdíjasokkal. Egyetlen oszlop áll csak a korábban monumentális méretű épületből, azt is úgy építették újra gondos tervezőmunkával (daruval egymásra pakoltak pár kődarabot), aminek a tetején gólyacsalád fészkel, és gyönyörűen tele van fosva az egész placc. A nádasban itt-ott kikandikáló benzineskanna, koszos zoknik, sapka, meg egyéb finomságok. A minimum, hogy mindennek a megtekintéséért nem kérnek pénzt, aki arra jár, bemehet, de ha nem olvas utána előre, hogy merre van, nem fogja tudni, mert semmi nem is jelzi. Az, hogy vajon miért nem szúrja a szemét a török államnak (kulturális hatóságnak, vagy aki felel ezért a területért), eddig a legnagyobb kérdés Törökországban. Legalábbis számomra. Ez egyszerűen nem európai. Az itt látott dolgok olyan szintű barbárságra világítanak rá, ami megbotránkoztató, még akkor is, ha történetesen magyar vagyok, és ebből kifolyólag láttam már egyet s mást. Mégis, ha körülnézünk otthon például egy nemzeti parkban, vagy egyéb területen, ami potenciálisan turistákat vonzhat, büszkék lehetünk arra, amit ott látunk. Persze, nem makulátlanok sem a természetvédelmi területeink, sem a világörökségi helyszíneink, de nem ugyanaz a helyzet. Egészen elképesztő volt látni a különbséget az eddig látott Törökország, és az itt megcsodált között. Nem tudom, melyik az igazi.
A templom után Epheszosz romvárosát látogattuk meg - Selcuk és Efes olyan félórányi sétára vannak egymástól, látványban fényévekre. Az ókori megapolisz megtekintéséhez már belépőjegyet szednek, és a helyszínen lehet venni müzekardot is. Végre. 10 lírát kicsengettem, rányomtatták a fejemet a kártyára, ezentúl a legtöbb idegenforgalmi látványosságot ingyen látogathatom.
Nem vagyok az a fajta ember, aki ha meglát valamit, rögtön elalél, meg áradozik, milyen szép, milyen csodálatos, fantasztikus, meseszép. Epheszosz az más. Nem győz az ember ámulni. Olyan, mintha visszamennénk az időben kétezer évet. Szó szerint az ókorban éreztem magamat. Van ott romtemplom, sugárút, temető, színházak, földbe vájt lakások, minden, ami közel hozza a régmúltat. Ezt megérte meglátogatni. Pozitív.
Aztán felvitt minket egy operaénekes csávó meg a nője kocsival Szűz Mária házába, amire igazából nem voltam kíváncsi, nem szeretem az ilyesmiket, valahogy nem az én világom, de ideges csak akkor lettem, mikor odaértünk. Addig csak bámultam a tájat, a hegyek mögötti kék tengert, meg a felhőket, dumáltunk az újonnan szerzett haverjeinkkel, akkor azt gondoltam, üsse kő, biztos jó lesz, legalább többet tudok majd mesélni. Megérkezvén közölte a pénztáros, hogy tizenkét és fél líra a belépő, és müzekardot nem fogadnak el, mert ez egy szent hely, a szűzanyának bizony perkálni kell, a zarándokok meg ugye gazdag emberek, akik unatkoznak, és elmennek világgá, hogy elverjék a szekérderéknyi pénzüket. Nem mondhattam azt, hogy oké, akkor én nem megyek be, kénytelen-kelletlen kifizettem azt az ezerötszáz forintot, bementünk, és ledöbbentem. Van pofájuk elkérni ennyi pénzt egy olyan terület meglátogatásáért, amin csak egy étterem, egy szuvenírbolt, egy fürdőszoba méretű minitemplom, meg egy siratófal van. Elborult az agyam. Eddig is utáltam a kereszténységet, ami annyi rosszat okozott már a civilizációnak, Isten nevében milliókat mészároltak le különféle népcsoportok, a szegényeket megsarcolták, a gazdagokat megvédték, az átlagembernek tiltották a paráználkodást, miközben a papok (és most ne is menjünk el hatodik sándor pápáig...) gyengéden seggbekúrták a kis ministránsokat, kivégezték a boszorkányokat, meg aki nem értett velük egyet, aztán meg nagy sajnálkozva bocsánatot kértek, és szentté avattak százakat, akik közül a legtöbbeknek az élete éppen az egyház lelkén szárad. Az egyházi emberek, meg a magukat vallásosnak tartók hamarabb szegik meg a híres tízparancsolatot, mint én (balavány gyé). Még ma is, a huszonegyedik században a templomba járóknak az arcukba tolják az imakosarat vagy mi a rákot, hogy adakozzál az egyháznak, mert szegény, és így a lelked a mennybe megy. De nincs nagy gond, pár évtized, és már csak emlékekben, meg írásokban marad meg ez az egész - ma a templomokba szinte csak öregek járnak, a fiatalok nagy részének már nem lehet beadni a több száz évig működő kicsinyes hazugságokat, és ez így van jól. Lehet mondani erre, hogy ma nem divat vallásosnak lenni, de ez csak gyengécske mentegetőzés, egy kihalófélben lévő faj utolsó vészkiáltása. Nem divat nem-vallásosnak lenni, egyszerűen csak megtanultak gondolkodni az emberek, és kimondani azt, amihez korábban csak nagyon keveseknek volt bátorságuk. Kinyílt a világ, és mindenkinek lehet ma nagy pofája, nemcsak a papoknak. Adakoztam hát az egyháznak tizenkét és fél lírát, hogy épüljön tovább a keresztyénség, nehogy miattam éhezzen valamelyik ostyazabáló (felebaráti szeretet). Bementem hát, akkor még nem is sejtve, hogy ez még annál is nagyobb lehúzás, mint amit előre sejtetett a dolog. Ezerötszáz forintot a legjobb múzeumok kérhetnek max, meg olyan helyek, ahol tényleg van valami. Ezzel szemben itt nemcsak hogy horribilis árú volt a belépő, de még jól meg is kaptuk a semmit. Bravó. És egyébként nem azokkal az emberekkel van bajom, akik hisznek valamiben. Higyjenek. Ez magánügyük. De nekem ne prédikáljon senki arról, hogy milyen jó a vallás, mert nem kérek belőle, ergo nem vagyok rá vevő. De lehet, hogy csak antiszockó vagyok. Vagy csak hülye, arrogáns pöcs.
Ezután a sofőrünk megkérdezte, hogy van-e kedvünk megnézni Şirince borfalut, volt, úgyhogy mentünk is. Félúton megállt valami szerpentinen, elsétáltunk egy vízeséshez, majd hamar megérkeztünk Şirincébe, Ott elbóklásztunk, bort nem vettünk, mert rohadt drága, de a stopposaink beruháztak egy üveg gránátalmaborra, amit vezetés közben a pasi meg is ivott (megkínáltak minket is, nagyon finom volt). Selcukban kiraktak minket, onnan meg már hamar beértünk İzmirbe, a központban kicsit vártunk a szállásadóinkra, akik hamar meg is érkeztek. Este dumáltunk, játszottam tavlát a Cansuval, a nőnemű (♀) hosttal, és bár nagyon jól tolta, hat egyre én nyertem. Elmentünk zuhanyozni, és mintha headshotot kaptunk volna, ki is dőltünk hamar.
Másnap reggel korán keltem, hogy a Forma-1-et élőben nézhessem, és ne csak utólag tudjam meg, hogy miről maradtam le, és miről nem maradtam volna le, ha nézem. A törököknél nem szokás korán kelni, bár előző nap este közöltem velük, hogy korán fogok kelni, valószínűleg nem vették komolyan, vagy nem is tudom. Azt hihették, hogy csörög majd az ébresztő és kinyomom, mintha nem lenne elég hat óra alvás (régebben nem is volt elég semmire sem, de csak rá kell állni az intenzív életre, és lesz tartalmasabb dolog is az alvásnál). Szóval kopogtam náluk, ahol a tévé van, hogy jó reggelt, jönnék. Negyed órát kértek, mire életet lehelnek magukba, ami pont arra volt elég, hogy a rajtot, meg a minimum háromszori ismétlést is lekéssem, így valamikor a tizedik körben csatlakoztam be a közvetítésbe. Sok örömöm nem volt benne, ezért rövidre is zárom ezt a részt. Aludhattam volna többet, Kareszék úgyis valamikor kilenckor keltek.
Reggeli után elmentünk várost nézni, metróval mentünk, megnéztük a játékmúzeumot, meg a híres liftet, amivel le lehet menni a parti útra a hegyről. Nem nagy cucc, İzmirben csak ez a kettő, meg az óratorony van, ami látványosságként említhető. Nagy város, Törökországban a harmadik legnagyobb, de nincs ott semmi lényeges. Talán a szmog, a mérhetetlen szemét, meg a brutális zaj, de ezek nem látványosságok. A nap hamar eltelt, este beszélgettünk a szállásadóinkkal, és már ez a pár órás beszélgetés többet ért, mint az egész napos kóválygás a városban. Mindketten antalyaiak, azért tanulnak İzmirben, mert jó messze van az otthonuktól, meg nem akartak szem előtt lenni. De egyébként utálják İzmirt. Meg is tudom őket érteni: nonszensz, hogy İzmir a tengerparton fekszik, és nincs egyetlen kialakított strandja sem. Oké, hogy mocskos a víz, de ha már ott laknék, az is jó lenne, a tenger az tenger. Antalyában nem ehhez vannak szokva. Ott rohadt hosszú tengerpart van, az egész környéknek ez a lényege arrafelé. Meséltek a török politikai helyzetről is. Ugyanazok a problémák vannak itt is, mint otthon: szegény az ország, emelkednek az árak, mindent egyre drágábban lehet beszerezni. Az előző kormány sokkal jobb volt, azok korrektek voltak, nem hárították át a költségeket ilyen durván a lakosságra, de aztán jött a mostani, mindent elbaszott, aztán elcsalt egy választást is, és megint ők vannak. Pár év alatt a benzin ára másfélszeresére drágult, de brutálisan emelkedtek az élvezeti cikkek árai is. Beszéltek a török oktatási rendszerről is, meg az Erasmusról, és csak azért nem lepődtem meg, mert korábban is tudtam már, mi a módi errefelé. A török egyetemeken, főiskolákban délelőtti és esti tanítás van: aki fizet, az délelőtt tanul, aki nem, az este. Ahhoz, hogy valaki átkerüljön a délelőttire, kemény teszten kell átmennie, amire 400 kérdést adnak ki, amikből húszra kell válaszolni, és állítólag ha egyre nem tudja a választ, vagy pontatlant ad, baszhatja az egészet, és legközelebb nem is próbálkozhat. Az Erasmust nagyon nehéz megkapni, mivel a török állam nem szereti, ha a honpolgárai külföldön tartózkodnak, félve attól, hogy ott is maradnak, és nem lesz kit lehúzni. Egy átlag török ember sosem látott más országot, csak a hazáját. Miért? Mert mindaddig, amíg Gipsz Jakab nevén nincs bejegyezve ház, cég, vagy egyéb értékes vagyontárgy, addig nem hagyhatja el az országot, így biztosítva magát a kormány, hogy legyen miért hazajönniük a külföldön lévőknek. Egy egyetem egy félévben három diáknak ad lehetőséget külföldi tanulmányútra, így hatalmas a verseny a jelentkezők között. A pályázathoz tartozó vizsga nemcsak idegen nyelvi tesztből áll; a diákoknak számot kell adni azokból a tárgyakból is, amiket korábban tanultak az egyetemen. Jól nézett volna ki, ha az angol nyelvi felmérő után még számvitelből, statisztikából, meg integrálásból is vizsgáznom kellett volna...
A beszélgetést egy száguldó mentőautó szirénája az szakította félbe, hogy a hostjainknak jelenésük volt egy születésnapi bulin, ahova minket is meghívtak, úgyhogy elmentünk. Útközben láttuk a Bucaspor stadionját, meg mindenféle csillogó-villogó boltot, az őrült közlekedést, mindezt egy túlzsúfolt buszban rohadva. Egy nénike mondott nekem valamit, de nem értettem, mert vagy nem tanultuk még, vagy már igen, csak gyorsan mondta, vagy csak szimplán beszédhibás. Úgyhogy közöltem vele, hogy nem értem, mit mond, mire Cansu, a csaj, akinél laktunk, lefordította: „azt mondja a néni, hogy késő este kevesebben lesznek a buszon”. Tényleg? Ne is mondja...
Egy elit étteremben volt a babazsúr, tele vegytiszta matektanár fejekkel (nem csoda, az itt jelen lévők mind matematika szakosok az izmiri Szeptember Kilencedike Egyetemen. Egyedül Cansu barátja, Doruk képezett kivételt: ő filmrendezőnek tanul. Egy veszettül izgató hangú énekesnő biztosította az élőzenét, közben kihoztak pár sárgarépát, egy kis sültkrumplit mentalevéllel, meg pár virslit. Ja, meg mindenki kapott egy Efes sört. Mikor a buli a tetőfokára hágott, mindenkinek táncolnia kellett (nekem is, nem volt kibúvó), úgyhogy beálltam a körbe és tapsoltam, de nem volt elég, valaki berángatott a kör közepére (Pataki Attila újratöltve), és mutatták, hogy hogy táncoljak, valami csettintgetős, idétlenül imbolygó táncot nyomtam, de hülyén éreztem magam, és rövid úton vissza is álltam a körbe tapsolni, fejemben számolva a másodperceket (legyen már vége, és hadd üljünk vissza), és a megváltás csak eljött. Leültünk az asztalokhoz, dumáltunk mindenkivel, felvágták a tortát, mindenki kapott egy szeletet (nagyon finom volt) majd hazamentünk.
Hétfőn korán keltünk, már persze török mércével korán (olyan nyolc körül), Doruk elment az egyetemre, Cansu meg jött velünk megmutatni Karşıyakát, İzmir elitnegyedét. A parti sétányon bóklászva találkoztunk Dinóval, az egyik szlovén Erasmusossal (egy hárommilliós városban erre mennyi esély volt?), dumáltunk vele kicsit, aztán mentünk a kikötőbe, kompra szálltunk, és áthajóztunk az öböl másik oldalára. A kompból tökéletesen látszódott İzmir szépsége, a szmog a város felett, meg amúgy az egész város úgy festett a távolból, mint egy rohadt nagy szemétdomb. A házak mint jó néhány rozsdás hűtőszekrény, az vaskampók, egyéb megunt dolgok, random mód odabaszva a hegyoldalra. Szép látvány.
Karşıyaka sem volt nagy durranás, inkább csak az árak. Végigmentünk egy sétálóutcán, majd vissza, beültünk egy kávézóba, a többiek teát, kávét, meg sahlepet ittak, mindenki mást. Én semmit. Nem mozgatták meg a fantáziámat az árak, csak egy aaaaaaaaanyáááááád erejéig. Egy tea négy líra, egy kávé öt, egy sahlep hat és fél. A sahkep egyébként nagyon finom, olyasmi, mint a tejbegríz, csak hígabb, és nem tányérból eszik, hanem bögréből/csészéből isszák fahéjjal, forrón. Ilyet is viszek haza. Ezután visszahajóztunk oda, ahonnan jöttünk, elmentünk megnézni a bazárt, majd kóvályogtunk még kicsit, aztán mikor besötétedett, hazamentünk, játszottunk tavlát Cansuval, tíz hét lett neki (nagyon pró a csaj, olyanokat tud, amit még én se). Karesz lefeküdt kicsit ejtőzni, én meg csináltam a hostoknak öreg reszeltet, hadd tudják meg, mi az a magyar módi (köszi, mama). Ahogy kell, mindenki el volt ájulva tőle, megnyalták a tíz ujjukat. Tiszta szerencse egyébként, hogy sokat főztem, mert rohadt éhes voltam, közben betoppantak még páran, akikkel tegnap találkoztunk a matekbuliban, úgyhogy nekik is jutott. Megmondtam, hogy aki akar, mosogasson, én főztem, a többi nem rám tartozik - persze magyarul mondtam. Karesz elment aludni, mert beteg volt, és kimerült, úgyhogy Orsi mosogatott, ami Cansunak nagyon nem tetszett, mondván, hogy mégiscsak mi vagyunk a vendégek, de kábé leszartam a dolgot. Nem rám tartozik. Fáradt voltam, elmentem zuhanyozni, majd lementem hídba vízszintesbe.
Másnap reggel Orsi keltett, az orromat piszkálva, meg a fülembe fújva, ami nemhogy jól nem esett, de konkrétan taccsra vágta a napomat. A keddből még előttem álló tizenhat órában végig morcos voltam, és ki tudtam volna végezni az egész vörös hadsereget (hulljon a férgese). Egy kamionos hozott párszáz kilométeren, az út nagy részét átaludtam. Az akyakai lehajtón kirakott minket, onnan besétáltunk, valamikor délután értünk haza.
Összességében jó volt ez a hétvége is, megint megismertem néhány jó arcot - a szállásadóink angyalok, remélem, még valahol találkozunk, de a legjobb lenne nem İzmirben. Nem fog hiányozni ez a város. Koszos, büdös, rohadt nagy és mégis üres. Nincs ott semmi látnivaló. Nem úgy, mint Kappadókiában. Csütörtökön indulunk Milasba, onnan Ankarába repülünk, és kezdetét veszi a nagy utazás, amin több, mint kétezer kilométert fogunk utazni tizenkét napon keresztül, barlangban, meg fa tetején is alszunk majd, és veszettül jó lesz. Csak éljük túl.
