A múlt héten valamelyik nap, ja igen, csütörtökön. Vagy nem? Olyan bizonytalan vagyok - vagy mégsem? Szóval csütörtökön nem tudom, minek voltam bent Muğlában, mert órám nem volt, ja igen, mert a rendőrségre mentünk. Vagy mégse? Ja, de.

Még mindig intézzük ezt a szaros tartózkodási engedélyt, többet kell rá várni, mint a Messiásra, de a héten már meglesz. Most azt hiszem, hétfő van. Vagy mégse? Ja, de, mert szombaton buli volt, vasárnap pihenés, ma meg bazároztunk Marmarisban, és vettem egy csomó mindent, és durván keveset költöttem. Az alkudozást már-már művészi szintre fejlesztettem egy hónap alatt. Nagyon tudok. Tényleg. Csak be kell mondani a varázsszavakat, hogy magyarok vagyunk, hogy tanulók, és hogy drága, úgyhogy megyünk. Ha utánad szalad az árus, azt jelenti, te mondod meg az árat, amennyit adni akarsz érte (csak vedd már meg, és húzz innen a picsába). Ja, de nem is ez a lényeg, a bazár az csak bazár, Akbük az meg egy más dimenzió. Finom kavicsos part, kristálytiszta víz, hegyi patak (mint mindenhol), óriási hegyek (szigorúan magyar viszonylatban*), csend és napsütés. Csak egy néni volt ott rajtunk kívül, aki éppen bárányokat terelt végig a tengerparton. Ezekből lesz majd az adana dürüm. Beeeeeeeee.

De hogy is volt? Végeztünk a rendőrségen, utána szabad volt a napunk, de csak Orsinak meg nekem, a többieknek órájuk volt. Hazajöttünk Akyakába, hamarosan megjelent Firat, a tulaj is („a kinti apánk”), mondta, hogy menjünk a partra. Nekem nem volt kedvem, mert esőre állt, és még mindig eleven sebként él kis lelkemben a talán két héttel ezelőtti két elázás, de addig nyaggatott, míg ki nem mondtam a varázsszót: tamam. Vettem fel rövidnadrágot, meg egy inget, és kimentem az utcára, hogy na, indulhatunk. Fırat meg Orsi beszálltak a kocsiba, én meg csak néztem, hogy minek ülünk kocsiba, ha csak ide megyünk a partra, mire Fırat azt mondta, hogy szálljak be, meglátom, jó lesz.

Mikor elhagytuk Cınart is, már lövésem nem volt, mégis melyik partra gondolhatott, úgyhogy megkérdeztem, hova megyünk. Azt mondta, Akbükbe. Sosem hallottam róla korábban, de a táj, amit az ablakon láttam, nagyon tetszett: szakadékok, sziklák oldalán szinte lefolyó gyökérzet, margarétamező a meredek falon, végtelen kék tenger, szigetek a párás homályban. Pontpontpont. Útközben megálltunk egy szakadék szélén, és csináltunk pár képet.

Sunyi a fejem a képen, tudom. Mentségemre szóljon, hogy nappal szemben álltam, és nem bírtam tisztességesen nézni.

Aztán jöttek a hegyoldalon kanyargó keskeny utak, néha szembe jött egy másik jármű, olyankor húzódott mindenki, de elfértünk (bár nem értem, hogy...), majd megérkeztünk Akbükbe.

Semmi különös, csak a szokásos éden fíling.

* az Akyaka mögötti hegy is 1030 méteres, és ez még kicsinek is számít (forrás: Fırat)