Eseménydús hétvége áll mögöttünk, alig aludtam, köszi szépen, jól, az idő nagyon jó volt, napoztunk, fürödtünk, minden oké, igen, helló, szia.
A hirtelen jött hideg után ugyanolyan hirtelen jött a meleg is. Vasárnap a köztéri hőmérsékletkijelző szerint huszonöt fok volt. Nem rossz. Szóval felmentünk Muğlába, csak úgy, mert már korábban tudtuk, hogy jó lesz az idő, meg Zoli akart venni egy cipőt (újmagyarul kettőt, azaz egy párat), végül nem vett semmit, és én se, úgyhogy sikerült betartanom önmagamnak tett fogadalmamat.
Kajáltunk egy döneresnél, és megsértettük a tulajt. Visszük a magyarság jó hírét. Mikor végeztünk az evéssel, kijött egy csaj, a tulaj lánya, kérdezte, hogy çay?, mi meg mondtuk, hogy hayır, teşekkür ederim. Nem tudtuk, hogy ez ingyen lenne, így pedig meghívás, amit visszautasítani bunkóság. Étkezés után mindig ingyen adják a teát, ezt is megtanultam.
Meg szerettük volna nézni a múzeumot, hátha van ott valami pár szobron, kitömött állatokon, meg régi bútorokon kívül, de 3 lírát elkért volna az a tepsiszájú őr, és müzekardot meg nem árulnak ott (múzeumkártya: 10 líra, és minden török múzeumba ingyen lehet bemenni), úgyhogy elmentünk.
Hazajöttünk, kinéztünk a teraszon a tengerre, és láttuk, hogy ahol korábban víz volt, ott most szigetek vannak, úgyhogy elindultunk, még csak négy óra volt. Azt láttuk, hogy a tenger közel húsz métert visszahúzódott. Tudtam, hogy létezik az árapály-jelenség, hogyne tudtam volna, de élőben látni, hogy ez mit tud, az mindjárt más.
A víz helyén a tenger üledéke volt, kis lyukakkal, szabályos mintákkal az alján, víz a közelben sem. Durva. Egy kis megmaradt víztócsán átsétáltunk, és egy szigeten parádéztunk, csináltunk egy rakat képet, fele értelmezhetetlen lett, mert nappal szemben készültek. Taps.
Hétfőn Köyceğizbe mentünk. Nincs messze, kábé negyven kilométer. Magában a faluban semmi nincs, annyit érdemes róla megemlíteni, hogy egy tó partján fekszik, aminek az alja tele van hínárral, és gusztustalan, és nem sós. Van még egy nagy bazár is, ami ötször akkora, mint a muğlai (pedig Muğla a tartományi központ), de semmi értelmes cucc nincs ott, csak gagyi másolatok tömkelege.
Aztán kerestünk egy olcsó helyet, ahol ehetünk, meg is találtuk a legeredetibb kajáldát: kérdeztük, hogy hova lehetne leülni, mondta a szakács, hogy az utca túloldalán a kertben, miközben egy olyan hátsó udvarra mutogatott, ahol nagyobb volt a felfordulás, a rendetlenség, mint a Besenyő rezidencián a szépemlékű komédiában. Ruhaszárító, omladozó betonkerítés, macska, kiszáradt fa, cigijüket egymás után gyújtó öregasszonyok az árnyékban, egy rozsdás Lada, instabil műanyag asztal, óvodai kisszékek, ugrálókötél, farakás, fejsze, gumilabda, pottyantós kerti budi, üveg nélküli ablakkeret a fűben.
A kaja finom volt, a budit nem lehetett használni, mert a nagy értékére való tekintettel lelakatolták, és azt sem tudta megmondani senki, hogy hol van a közelben egy olyan hely, ahol el lehetne végezni a dolgunkat, meg kezet moshatnánk evés után. Találtunk egy helyet, ahol egy líra lett volna egy hugyozás, úgyhogy köszöntem szépen, nem volt sürgős. Az egy líra egyébként nem sok, ha azt vesszük alapul, hogy otthon is nagyjából ennyi (100 forint általában), de mivel egy egész ebédet ettem két líráért, az árajánlat enyhén szólva is nevetségesnek lett minősítve, és lesöpörtem a képzeletbeli asztalomról.
Kaja után elmentünk fagyizni, majd útnak indultunk a Köyceğiztől nem messze található vízesésekhez. Kirakott minket a kisbusz a lehajtónál, onnan besétáltunk. Nem volt nagy túra, de az élmény biztos, hogy sokáig megmarad. Már az út elején több kisebb vízesés mellett haladtunk el, majd egy völgybe jutottunk, ahol már a patakot is láttuk. Nem tudom, mi a neve a vízfolyásnak, de lényegtelen is, úgyis átugorjátok a török szavakat, neveket. Hogy honnan tudom? Én is így csinálnám. A patakon simán átsétáltunk, lazán lépkedve a köveken, majd a parton sétálva, közben az egyensúlyszabályozó szervünkben fokozatosan hangosabban hallva a víztömeg zúgását, egyszercsak megérkeztünk. Valahogy ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a mesében a királylány megcsókolja a békát, az meg rögtön daliás herceg lesz, csak úgy. Hirtelen. Amolyan hú, ez meglepett érzéssel.
Sunyin előbújt a hegy mögül, de mivel az egykoron nálunk másfél évszázadig vendégeskedő nép utódai voltak olyan kegyesek, és lépcsőt építettek nekünk, ami levezetett egészen a vízesésig, még fürödhettünk is benne.
Lementünk hát a lépcsőn, ami mocskosul csúszott, valami gránitszerű anyagból volt, és egy foka olyan 40 centi volt. Kicsit Bear Gryllsnek éreztem magamat, mire lemásztam, de sikerült, megérte. Vetkőztünk, be a vízbe. Szó se róla, hűvös volt, de hát hegyi patak vize, milyen legyen. Napoztam is, egész sokat barnultam, ilyen tempóban bokszos nigger leszek, mire hazamegyek.
Ma Marmarisba mentünk, a várat akartuk megnézni. A litvánok azt mondták, hogy ott vették meg a müzekardot, amit mi ugye nem kaptunk Muğlában. A várban azonban közölték velünk, hogy nekik nincs ilyen, de a kikötőben a Tursab vagy mi (az itteni Tourinform) irodában lehet venni, elmentünk hát oda, az persze zárva volt, de kettővel mellette valami kompjegyeladó ott volt, az meg azt mondta, hogy a várban tudunk venni. Csavar. Mondtuk neki, hogy onnan küldtek minket ide, satöbbi. Ekkor azt tanácsolta, hogy menjünk el a kikötő másik végére, ott van egy másik információs pont, ott biztos, hogy lehet kapni müzekardot. Elmentünk hát oda, a nap pirított, élveztem, nem kicsit. Ott meg (vigyázat, meglepő!) azzal szembesítettek minket, hogy müzekardot csak a várban tudunk venni. Ördögi kör, vagy valami olyasmi. Mondtuk, hogy ott voltunk először, elkezdett telefonálni a csávó, aminek az az infó lett a vége, hogy egyáltalán nem lehet venni ilyesmit Marmarisban, de csak most, mert elfogyott. Jövő héten lesz. Köszi. Elmentünk hát bazározni - mi mást is lehet csinálni Marmarisban, ahol a bazár egész hatalmas területet hálóz be, és ahol külön utcanevek vannak? Bazár után kajáltunk a kedvenc helyünkön, ami olcsó, és finom a döner. Elmondtuk, hogy négyen összesen öt dönert kérünk (én kettőt szoktam egyszerre), ebből négyet mindennel, egyet meg csípős fűszerek nélkül. Elmentem vécére kezet mosni, mire visszaértem, Zita feje >ekkora< volt. Tudjátok, hogy értem. Kérdeztem, hogy mi a probléma forrása, mely ilyen rövid időn belül ennyire látványosan, és letagadhatatlanul megviselte idegrendszerét, mire röviden csak annyit mondott: az, hogy hülye. És a szakács felé mutatott. Sikerült kihoznia a dönerek száz százalékát fűszer nélkül. Ötből öt. Bravó. Mondtuk neki, hogy ez így nem lesz jó, vigye vissza, és rakja bele, mire mondta, hogy nem tudja, kinek mennyi kell bele, kihoz egy csomót, rakja bele mindenki magának. És lőn. Jól megszórtuk a cuccot, nagyjából lélegezni nem tudtunk utána, de jó volt. Vicces volt. Tanulságos. Nem tudtuk, hogy egy kiskanálnyi fűszerkeverék körülbelül tíz dönerre elég, mi egy dönerbe három kiskanállal raktunk. Utoljára akkor éreztem ilyet, még valamikor 2008-ban, amikor a csilis babban nem láttam meg egy nagy darab erős paprikát, és nem elég, hogy bekaptam, még jól meg is rágtam, garantált volt a nyelvégés. Víz nem segít, jó a cucc. Ilyet haza is vinni kell. Kétszercsípős török anyag for prezident.
Délután a tengerparton röpiztünk, kicsit passzolgattunk is, majd fürödtünk, de csak térdig mentünk bele, mert annyira még nem meleg, hogy teljesen bele lehessen menni fázás nélkül. Még. Játszottunk béjvaccsot is, futottunk a tengerben, Zita meg fényképezett minket, ahogy csapjuk a vízcseppeket. Igazán érdekes kompozíció. Sorfalat is álltunk a vízben, jó poén volt. Holnap suli. Vége a hosszú hétvégének. Nyugodjék békében. Ámen.
Epilógus: Az utolsó két mondat javításra szorul, mivel az ámen erősen keresztény jellegű megnyilvánulás, egy alapvetően iszlám vallású országban, ahol szegény X betű még az ábécéből is ki lett közösítve, mert keresztény jelkép, nem illik ilyet írni. Itt a vége. Monstre bejegyzést kért a nép, hát megkaptátok.
