Isztambul, vágyom nálad lenni bitangul,
Ahol tárva-nyitva a sok bazár,
Csacska szívem arra vár.

Óó, Isztambul, hogyha este a sok fény kigyúl,
Mennyi night lokál és szép luxus bár!
Szinte látom már.

Kedden este fél tizenkettőkor indultunk otthonról, hogy négyre kiérjünk Ferihegyre. Tejköd. Fehérség. Undormány. Alig lehetett látni valamit, és ez Balmazújvárostól egészen Törökszentmiklósig tartott. Utána meg mintha varázsütésre elvágták volna a cuccot, tiszta, csillagos ég. Ezután már lehetett menni negyvennél többel is, úgyhogy valamikor három óra után oda is értünk.

Minden könnyen ment, és hat óra tíz perckor fel is szálltunk. Első repülés. A legjobb a felszállás volt, az valami leírhatatlanul jó érzés.

A kőkemény gyorsulás... csodálatos érzés. Aztán a magasból látni Budapestet hajnali fényben úszva, amint éppen felkel a nap a láthatáron, na az már tényleg leírhatatlanul szép. Aki repült már életében, tudja, hogy milyen élmény az első út. Felülről látni a felhőket, amit addig mindig csak alulról szagoltál néztél, és óvodában még azzal szórakoztál, hogy mennyire hasonlít ez meg amaz a felhő valaminek az alakjára. Amilyen jó volt a felszállás, a leszállás legalább akkora csalódás volt - a süllyedés megkezdésekor bedugult a fülem, és egy idő után lüktetett a dobhártyám. Erre még rátett egy lapáttal, hogy a januárban kihúzott fogam helye is mocskosul lüktetett. Nem volt eget rengetően fájdalmas, csak kellemetlen.

Isztambul, Sabiha Gökçen repülőtér, valahol kint a picsában egy tizenkétmilliós nagyváros peremén, a Taft még mindig tart. Ahmet korábban azt javasolta, ne menjünk sehova a repülőtérről, mert egy gettó szélén van, és nem biztonságos, meg amúgy se megy oda se metró, se busz, meg semmi civilizált dolog. Én így is akartam tenni, mondtam is Orsinak, hogy leülök valami padra, és alszom. Ő meg mondta, hogy menjek vele várost nézni, meg hogy "nézd csak, onnan indulnak buszok". Nem kellett sokat győzködni. A csomagmegőrzőbe beraktuk a cuccokat (egy csomag díja 15 líra, lealkudtuk 22-re a kettőt), bementünk az információs pultnál ülő nagyon kedves (és angolul meglepően jól beszélő) csajhoz, mondtam neki, hogy meg szeretnénk nézni az óvárost, a Kék mecsetet, meg az Aya Sofiát, meg mindent, ami ott van. Bejelölt mindent a térképen, elmondta, hogy az E10 busz lesz a mienk, utána komp Eminönübe, etcetera, etcetera.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a török közlekedési morált megtapasztaltam, látva a buszon ülve, hogy miket művelnek közlekedés címén. Vicces. Háromsávos úton hat sávban közlekedő járművek, két busz között index nélkül másfél méter helyen cikázó motorosok, gyalogosok az út minden részén, lámpajelzéstől függetlenül, de véletlenül sem a zebrán. Rendőr áll a gyalogátkelőnél, pirosban mennek át a gyalogosok, én meg csak pislogok,minek akkor rendőr? Tudtam, hogy más világ lesz ez, mint amit otthon megszoktam, de van abban valami báj, amikor azt látja az ember, hogy a kis putri mellett ott a nemzeti bank csillogó-villogó palotája, a másik oldalán meg egy ledózerolt puszta, éppen csak sóval nincs behintve.

Mecsetek, minaretek félkilométerenként, kendős asszonyok, és török zászló mindenhol. Furcsa ezt magyarként megélni, amikor otthon rögtön nemzetiszocialista hungarofasiszta kommunistanyilas gecinek tituláltatik az, aki valahová ki meri rakni a nemzeti lobogót. Ezeket az embereket Atatürk megtanította arra, hogy büszkék legyenek a mivoltukra, arra, hogy törökök. Minket meg arra tanítottak, hogy szégyelljük azt. Más világ. Nem európai, de lenne mit tanulni tőlük. Zászló a putrin, zászló a motoron, zászló a panelház tetején, tépi a szél, zászló a kompon, zászló mindenhol. Ahogy írom ezt az akyakai apartmanunk teraszán, és kinézek a falura, itt is hirtelenjében négy vörös félholdas lobogót számolok össze, pedig ez egy kis falu, alig laknak itt pár százan.

Leszálltunk a buszról, előttünk a Boszporusz, az öbölön túl a nagy kékség után felsejlik a távolban a Kék mecset fényűző látványa, mellette az Aya Sofia. Venni akartunk rögtön jegyet a kompra, de ahogy elmentünk egy döneres mellett, rögtön megkívántuk, és be is ültünk. Az első döner. Az első török kaja. Már ekkor tudtam, hogy imádni fogom a török konyhát. Kellemes idő volt, a magyar takony-köd nem éppen kellemes kombinációja után kész felüdülés, pedig a java csak azután jött, ennél még délebbre, de erről majd később. Sirályok hada repkedett a hajó után, egyre közelebb értünk Eminönühöz.

Láttam a Boszporusz-hidat, a Galata-híd alatt meg át is mentünk. Második rácsodálkozás: adott egy híd, ami annyira más, mint ami normális lenne, de nem tudtam akkor még körülírni, milyen is pontosan az a más.

Azt gondoltam, mediterrán, déli, de ma már tudom, hogy ez a dolog micsoda. Ez a török fíling. A híd tetején autósok, motorosok, szélén gyalogosok, alatta meg horgászok, éttermek, boltok. Elképesztő. Átértünk hát Eminönübe, a kikötő mögött egy forgalmas út, alatta aluljáró, és mit ad isten, persze, hogy bazár van az aluljáróban. Szerelem volt első látásra. Bazár, te csodás. Imádom, hogy mindenből alkudni kell, hogy minden fillérekért van. Vettem egy Levi's bőr övet (és tuti, hogy igazi bőr, mert érzem az illatát) 5 líráért. Aztán feljöttünk a másik oldalon, és ott volt a Yeni Camii, mögötte meg a nagy bazár.

Isztambul, téged elfogadlak páromul,
S nálad randevúzunk egyszer talán,
A Boszporusz partján.