Emberfia nem gondolta volna, hogy pont itt, a tengerparton, az északi szélesség harminchetedik fokán azzal fogunk szembesülni, hogy a török gyerekek hógolyóznak márciusban, miközben mi a kezeinket melegítjük a leheletünkkel.
Nem nagy dolog, végülis tavaly ugyanez volt otthon - június elsején ugye megkaptuk azt a gyönyörű négy fokot (igen, Celsiusban), ezek után már nem is volt meglepő szokatlan, hogy a jó idő előtt még egy utolsót nyög a tél. Itt nem esett a hó, csak viharos szél volt, ami homokvihart korbácsolt a tengerparton, a hullámokat meg a móló szélére kente (meg kicsit az arcunkba is). Nem is lennénk vérbeli magyar diákok, ha nem a legzordabb időben mennénk ki a partra hullámokat nézni... Felvettem a simulós biciklisnadrágomat, rá a mackóalsót, arra meg a vastagabb farmert. Felül atléta, ujjatlan póló, ujjas póló, hosszú ujjú póló, kapucni nélküli pulóver, kapucnis pulóver, majd kabát. Ebben a sorrendben, belülről kifelé haladva. Így abszolút elviselhető volt a hideg szél. Egyébként furcsa, hogy mennyire hamar megszoktam a jó időt, most meg tizenöt fokot hűvösnek érzek, pedig otthon ez kész kánikula lenne március elején. Első hetemben végig napoztam, a mínuszok után a húsz fok (pluszban, természetesen) nyárnak tűnt, azonban utána jött egy kis esős idő, és már tíz fok is kevés volt, pedig még mindig csak február közepe volt.
Milyen nap is van ma? Péntek? Aha. Szerdán voltam utoljára Muğlában, reggel még csak hideg szél fújt a hegyek felől (és havasak voltak a hegyek a város felett), és mosolyogva néztük, ahogy a gyerekek hógolyót gyúrnak az árnyékos helyeken megmaradt előző napi adagból - szegényeknek a mázlistáknak nem sok jut belőle, így unikum a hó errefelé. Délelőtt elkezdett havazni, engem már a rosszullét kerülgetett. Nem, semmi komoly, aggodalomra semmi ok, igen, köszönöm. Csak annyi volt a bajom, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy márciusban hó fog esni. Ebédszünetben viharos szél hordta a nagy pehelyben hulló mocskot, majd a délutáni óra közben még jobban rákezdett, de hogy ne legyen egyértelmű, milyen stílusú műalkotás akar ez lenni, a nap is sütött mellé, ráadásul felhő nem volt felettünk, csak a kék ég - talán valami avantgárd gyökérség. Mondta a tanár, hogy ő utoljára 2006-ban látott itt havat. (Jól kifogtuk...)
Hazafelé egy bácsika vett fel minket. Nagyon kedves. Túl kedves. Félúton Akyaka felé mondta, hogy petrol, én metrót értettem (és mint később kiderült, a többiek is), csak néztem rá hülyén, hogy miért mutogat le a völgybe, hogy metró, tudtommal nincs itt metró. Látta, hogy nem értem, közben hirtelen megjelent a közelben, a semmiből, mintha csak most dobták volna oda a csillagkapuból, egy benzinkút. Áháá, petrol. Kiszállt, tankolt, bement fizetni, majd mikor jött ki, hozott öt kávét. Négyet nekünk, egyet magának. Nem mondhattam azt, hogy utálom a kávét, és hogy a szagát se bírom, mert már maga a visszautasítás is sértés, és akkor a megfelelő szavakat még nem is használtam. Oda akartam adni valamelyik csajnak, ők szeretik, de mivel annyi eszem nem volt, mint egy zsák döglött molylepkének, hogy legalább cukrot kértem volna bele, nekik nem kellett. Egy ideig szemeztem a löttyel, kicsit émelyegtem a szagától, eszembe juttatva régi szép emlékeket, amikor mindig menekültem a kávészag elől, hát igen. Szép volt egy szinten ez is. Mivel nem akadt vállalkozó a cukor nélküli szarlére, nekem kellett meginnom, és lehetőleg jó arcot vágni mellé, kimutatni, mennyire finom a kávé, mennyire aranyos a bácsi, és mennyire lekötelez, hogy még kávét is fizet nekem. Az első korty volt a legrosszabb, utána mindig az éppen aktuális, a végére már nem is nőtt kimutathatóan a rossz érzés, a negatív élmények kortyonkénti értéke nem összeadódott, hanem hatványozódott.
Elértük a lehajtót, Akyaka tábla, nyíl mutatja, hogy menj jobbra, a bácsi meg ment tovább egyenesen. Mondanom kellene, hogy menjen le, mert én ülök elől, de nem sikerült. Mögöttem megszólalt valamelyik csaj, hogy miért nem szólok a bácsinak, hogy álljon meg, és rakjon ki minket, de erre se reagáltam. Addigra már kábé a számba hánytam, és csak reménykedtem benne, hogy nem tolom a cuccot a műszerfalra. Végül valaki szólt neki, de nem rakott ki minket, hanem visszafordult és bevitt Akyakába.