Nem pont így terveztük a hétvégét, ahogy végül elsült, de a lehetőségekhez mérten annyiért, amennyit kihoztunk belőle, minimum taps jár nekünk. Meg egy gúnyos bravózás.
Pénteken megtartottuk a szokásos bulit, ezúttal a franciák, litvánok, csehek voltak a sorosak (három helyen lakik a huszoniksz külföldi diák), vagyis most hétvégén megint mi leszünk a sorosak. Jól sikerült a buli, olyannyira jól, hogy a képeket nem is merem nyilvánossá tenni. Nem lenne fair, még magammal szemben sem. Jó volt, na. Erről ennyit. A többi csak szócséplés.
Szombat pihenőnap volt, meg dél körülre vártunk két vendéget. Zitáék találkoztak velük a suliban, és elhívták ide őket. Játszottunk velük tavlát (backgammon/ostábla/shesh besh, ki hogy ismeri, vagy ki hogy nem, annak meg mindegy is a név), az egyik pofátlanul csalt, utána én is átvettem ezt, és már mindenfélét léptünk, függetlenül attól, ki hanyast dobott. Mivel én csak a tisztességes játékban vagyok profi, simán megvert, majd még sokszor. A poén az egészben, hogy a másik srác mondta neki, mikor hova kéne lépni, hogy kombináció legyen, és mikor a másikkal játszottam, hármat én nyertem, egyet ő, és az az egy is olyan volt, hogy csak szerencsével (vagyis annak a nem-létével) buktam el, holott ő magát profiként jellemezte. Egyébként látszódott is a bábuk mozgatásán a gyakorlottság, de annyit még tuti, hogy nem játszott, mint én. Én ezt 2007 óta nyomom, gyakorlatilag megszakítás nélkül. Akkor töltöttem el pár kellemes hetet a kórházban, és nagyon unatkoztam (amikor épp nem remegtem a láztól, vagy nem a kertben döglöttem egy katétertasak, meg egy vérelvezető tasak társaságában, jégkrémet nyalva, vagy valami gyümölcsöt eszegetve papucsban, pizsamában). Az akkori, fatengelyes telefonomon volt egy játék, amit sokáig azért nem játszottam, mert nem értettem, hogy kell, és a környéken nem volt egyetlen ember se, aki el tudta volna magyarázni, de akkor annyi időm volt, mint Kínában a ferdeszemű (ja, azt ismeritek, hogy "—Miért sírsz, kisfiú? —Apám kínai, anyám japán, én meg alig látok."), úgyhogy folyton azt nyomtam, és hamar meg is tanultam. Eleinte még csak kezdő szinten, és a gép sokszor elvert, de hamar eljutottam odáig, hogy az expertként megjelölt, magyarul talán profiként fordítható szintet is gond nélkül megnyertem. Aztán az interneten is sokszor játszottam ilyet, ahol a hús-vér profiktól is ellestem néhány kombinációt, mára már tényleg profinak mondhatom magamat, annak ellenére is, hogy valódi, azaz táblán csak itt, Törökországban játszottam először. Tökéletesen átlátom a helyzetet, a kockázatokat minimális szintre tudom csökkenteni, amiben a szerencsefaktornak kisebb szerepe jut (bár kívülről gyakran úgy látszik, hogy megint mákol, megint mákol), sőt, azt már nélkülözni is tudom, de az előre gondolkodás, a kockázatok elemzése teszi olyanná a játékomat, amilyen. Magyarul: tisztességes játékban nemigen lehet megverni. Imádom ezt a játékot, és mivel olyan jó szívem van, mint egy szentnek, önzetlenül átadtam a tudásomat a többieknek is, így már ellenfeleim is vannak, konkrétan a magyarok felét itt Akyakában én tanítottam meg játszani, bár még sok idő kell nekik, hogy igazán ráérezzenek. Ez így is van rendjén. Gyakorlás teszi a mestert. Főleg, ah egy mestertől tanulnak. Lehet, hogy vennem kellene egy szettet (25 líráért vesztegetik a bazárban, azt legrosszabb esetben is le tudom alkudni 20-ra, ami olyan 2500 forint), és az otthoniakat is megtanítani játszani, egy kis török világot beleszőve az otthoni hétköznapokba, mert már most tudom, hogy nagyon fog hiányozni Törökország, és előre félek attól, amikor végleg el kell innen mennem. Kis emlékpótlás, vagy valami olyasmi. Amúgy már olyan vagyok, mint Jókai Mór, mindig elkalandozok, aztán eszembe jut, hogy jééé, volt egy elvarratlan szál a hülye kis sztorimban, aztán visszatérek ahhoz. Íme. Szóval komoly játékerőt képviselt a tag, és meg is lepődött rajtam, nem gondolta volna, hogy a nemzeti játékukat jobban játszom, mint ők. Ezt nevezik cikinek. Mintha Fekete Pákó leverne valami alkeszt egy kisközségi kocsmában snapszerben. Nonszensz.
Délután kimentünk a partra, és röplabdáztunk, majd felsétáltunk a Gökova parkba egy kilátóhelyre, csináltunk pár képet, hazamentünk, megetettük őket, majd hazamentek.
Vasárnap lényegében semmit nem csináltunk, sokat tavláztunk, délután röplabdáztunk a parton, majd tengerben is, és elterveztük, hogy holnap felmegyünk a Mugla feletti hegyre, ahonnan ilyen a kilátás:
Először bementünk a suliba, hogy kajáljunk a menzán, ami az árat, meg az előítéleteimet figyelembe véve abszolút pozitív csalódás volt. Először ettem tavuk çorbát, és nagyon ízlett. Korábban is tudtam, hogy mi ez (savanykás csirkeleves), meg hogy finom, mert mondták a többiek, de valahogy sosem vetemedtem levesre. A menzán meg adnak, úgyhogy ez is megvolt. Volt valami babos cucc, az is korrekt volt, de a legjobb az e mellé adott rizs volt. Zita hamar végzett a levessel, a babot meg összekeverte a rizzsel, kérdeztem, hogy miért, mire azt mondta, hogy azért, mert nem szereti a rizs mentolos ízét, és inkább összekeveri, hogy ne érezze annyira. Több se kellett, rögtön megkóstoltam, és valahogy nehéz szavakkal leírni, milyen. A legjobban egy jelző fejezi ki: mentolos. Meglepően finom, enyhén mentolos, güzel, güzel, güzel. Taps annak, aki kitalálta. Ilyet csinálni kell otthon is. Aztán bementünk a városba, hogy a rendőrségről kiváltsuk a tartózkodási engedélyünket, meg visszakapjuk az útlevelünket, ezután meg indultunk volna a hegyre, de Zita látott egy plázát, úgyhogy bementünk, mire végeztünk, esett az eső. Ilyen időben nem érdemes sehova menni, max haza, és mi így is tettünk, a nap további része ment a kukába, mert alig, hogy hazaértünk az apartmanunkba, nem sokkal később itt is elkezdett esni.
Ma Marmarisba mentünk, hogy megvegyük végre azt a szaros müzekardot. Félúton megálltunk, hogy megnézzük azt a múzeumot, ami a semmi közepén van, de tök impozáns, meg minden, és egy internetes oldal szerint ingyenes a belépés. A pénztáros csaj közölte, hogy nem is ingyenes, haha, csak a török diákoknak. Mi meg mondtuk, hogy török diákok vagyunk, ide járunk Muğlába, megmutattuk a török diákigazolványunkat, és beengedett minket ingyen. Mostmár hivatalosan is török diák vagyok. A múzeumra kár is szavakat vesztegetni, meg növelni az internetet terhelő értéktelen bájtok számát, elég annyi, hogy összetehetjük a kezeinket, hogy nem fizettünk - a semmiért. Ókori köcsögök, meg régi szoba, semmi interaktivitás, behh.
Utána bementünk Marmarisba. Elküldtek minket a Tursab irodába (valami török állami turisztikai cucc), mert ott lehet kapni müzekardot, és milyen a mi formánk, gyalogoltunk egy csomót, és persze ott se volt. Viszont a pasi kinyomtatott nekünk valami igazolást, hogy bemehetünk a helyi várba, mert valami hatályos rendelet szerint az Erasmusos diákoknak is ingyenes a belépés, csakúgy, mint a rokkantaknak, nyugdíjasoknak, meg az itteni diákoknak. A várban sem volt sok minden, a kilátás szép volt, meg láttunk a fűben egy teknőst, de nagyjából ennyi. Pár fej nélküli torzó, meg rozsdás vasmacska kevés ahhoz, hogy felcsigázza az érdeklődésemet. Két ásítás között csináltunk pár képet, pózoltunk minden lehetséges helyen, aztán elmentünk a bazárba, majd haza.
Színtelen, szagtalan hétvége volt. A buli dobott rajta, de az összkép így is egy jóindulatú közepest érdemel. Ennél többet, jobbat is lehetett volna alkotni, de majd a következő hétvége jobb lesz. Csak győzzük.
