2011. április 7. csütörtök
A hét eleje még a zéhákról szólt, de már akkor is csak a mai napra gondoltam, amikor előttem volt a papír, tele kérdésekkel. Nem lehet eléggé fokozni a jelentőségét az útnak, ami előttünk áll. Tizenkét napos utazás sosem látott tájakra, olyasmi ez, mint szegény luzitánok a tizenötödik században, amikor még azt hitték, európától nyugatra csak a semmi van (esetleg egy-két tűzokádó sárkány). Mi is Vasco da Gamák vagyunk, nekivágunk a nagy semminek, ami ha valóban semmi, már akkor is hatalmas élmény lesz. Felfedezőexpedíció. Ha a caravellakapitány precizitásával megalkotott itiner szerint haladunk pontról pontra, kilométerről kilométerre, végigmegyünk a ránk szabott úton, elmondhatjuk majd, mi is hősök vagyunk.
Hétkor keltem, hogy mindent bepakoljak, amit esetleg tegnap este elfelejtettem volna, az is biztosan velem jöjjön az útra, ha akar, ha nem. Megvolt minden, a fogkefét külön betáraztam, aztán csak a perceket számoltam, meg körbe-körbe mentem a házban. Néha a teraszon, néha a szobában, de konstansan. Kicsivel tizenegy után elindultunk hát, még be kellett állni a főbejárat elé pózolni két verzióban is, mindenki erőltetett az arcára egy kis vigyort, pedig robbanni tudtunk volna a feszültségtől. Görüşürüz, Akyaka. Bementünk a suliba kajálni, egész tűrhető volt a börtönkoszt, de az a bagolyköpetre emlékeztető török finomság valahogy nem adta az érzést. Szőlőlevél megpárolva. Egy falat elég volt. Görüşürüz, Muğla.
Mire mi kiértünk a reptérre, Karesz meg Orsi már javában ott vigyorogtak. Leültünk mi is a priccsre a terminál elé, nem mentünk még be, mert jó idő volt, meg ha esetleg ki akarnánk menni, utána minden belépésnél újabb biztonsági ellenőrzés, az meg kinek hiányzik. Elkezdett esni az eső, de közben sütött a nap, és meleg volt az idő, a percek alig teltek. Szerencsétlen Rolexemet úgy kellett baszogatni, hogy menjen már gyorsabban, haladjunk valamerre (leginkább kelet felé). Menetrend szerint fél tízkor indult a repülőnk Ankarába, úgyhogy fél nyolckor be is mentünk (addigra a nap is lement, és kezdett hűlni a levegő), hogy eztán odabent szobrozzunk még két órát. Orsit alig engedték át a biztonsági kapukon, mindkétszer ki kellett pakolnia a táskáját, persze nem volt benne semmiféle tömegpusztító fegyver, csak egy katana, egy köteg selyemcérna, meg egy nuncsaku. Hogy teljen az idő, activityztünk, elég nagy feeling volt, ahogy minden ember minket nézett, némelyikük arca úgy tűnt, mintha beszállnának ők is. Kérdeztem is egy bácsitól, hogy wanna join?, de nem akart. Ezt is meguntuk, aztán csak ültünk és bámultuk a kaput, ahonnan indulunk majd. Mikor már alig volt hátra fél óra a becsekkolásig, kiírták a LED-kijelzőre, hogy késik tizenöt percet. Apró adalék, hogy a tizenöt perc az tizenöt török percet jelent. Végül valamikor negyed tizenegykor szálltunk fel. A harmadik repülés már nem volt akkora szám, mint az első kettő, mivel pontosan tudtam, mikor mi fog következni, nem volt benne semmi izgalmas, semmi meglepetés. Egyszerűen csak unalmas volt. Az utazás egyetlen érdekessége a légörvény volt, amikor a repülőgép rázkódott, meg körözött kicsit Ankara előtt a szél miatt.
Esenboğa reptér, Ankara. Az utasfogadó terminálban egy hatalmas tó, vízesések, szökőkutak, és minden csupa csupa üveg (taps a kitalálónak), ami miatt egyetlen értelmes képet sem tudtunk csinálni. Hatunk közül senki. Vaku nélkül azért, mert mi tükröződtünk benne, vakuval meg ugye... Óriási repülőtér, de egy hatmilliós városnak kell is ekkora. Odakint Kareszéket már várta a hostjuk, egy millergyerek, el is vitte őket a villájába, ahol bejárónő szolgál, és szakács főz. Nekünk buszoznunk kellett a belvárosig, mert a mi hostunk nem jött ki elénk. De ha csak ennyi baj lett volna vele...
Leszálltunk a buszról a központban, megvolt a csaj neve, címe meg telszáma. Hívtam egyszer, kinyomta. Másodszor csak hagyta végigcsörögni és a végén jött az a rettenetes három hangból álló növekvő hangsor, amikor nem válaszol a hívott fél. Harmadjára dettó. Úgyhogy fogtunk egy taxit, odavitettük magunkat a háza elé fejenként háromszáz forintért. Már örültünk, hogy mindjárt aludhatunk, minden jó lesz, hosszú út után milyen jó lesz a pihenés. Ajtó nyílik, ott áll a csaj hullafehér arccal, ledöbbenve, hogy mégis odataláltunk, és csak annyit mond: oh my god.
