Húszéves vagyok, még megengedhetem magamnak a fényűzést, hogy kiválasszam az életemből azt, amit vállalok, s azt, amit elhajítok. Húszéves vagyok, rengeteg mindent kitörölhetek az életemből. Tizenöt év múlva, amikor megírom ennek az utazásnak a történetét, nem tehetem már ezt. A dolgoknak nemcsak a mi életünkben lesz súlyuk, súlyuk lesz önmagukban is. De aminek legnagyobb súlya van életedben, az néhány ember, akit ismertél. A könyvek, a zene, az megint egészen más. Bármivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez.
Na jó, huszonegy. De ez egy idézet, és kurva jól illett ide, na.
Bilmiyorum
Az Úr sosem hazudik, mindig igazságos, és kibaszottul jól végzi a dolgát. Ez mindig is így ment, mióta világ a világ. Isten megbocsát, de előtte jól megbünteti azt, aki megérdemli, néha azt is, aki nem. A legnagyobbak is tévedhetnek. Éppen ez teszi őket naggyá.
– Nézzétek már, annyit mentünk, hogy elértünk egy másik falut. Yavaş.
– Lassíts.
– Már így is alig bírok lépni.
– Azt jelenti.
Mint a honfoglalók, csak megyünk, morcosan, mogorván, fejünkben csak a cél, farzsebben térkép, összegyűrve, alattunk ló helyett csak a föld. Néha felcsillan a remény, hogy talán most valaki megszán, de hiába. A pár lenge ruha alig melegít valamit, papíron tavasz van, de ilyen magasságba az nem ér el, csak az átok, ami rajtunk ül.
Amikor azt hiszi az ember, hogy rosszabb már nem jöhet, mindig lesz valami nagy rácsodálkozás valami szép magyar káromkodás kíséretében. Mégis lehet rosszabb, és mindig csak egyre lejjebb jutunk. Kibaszott pszichológiai túlélőshow ez. Fúj a hideg szél, élet sehol, a gyomrunkban már éledezik a forradalom tüze, ennivalóért lázadnak a receptorok, robbanna ki a pepszin, de csak saját testét bonthatná.
Megáll egy Rönó, meg egy ficsúr. Ablak le. Magyar gyerek feje be, legalább ott melegedjen kicsit.
– Merhaba, nerede gidiyorsun?
– Bilmiyorum.
Olyan ez, mint a rossz gyerek, amikor azt hiszi, még nem feszítette túl a húrt, még belefér néhány pofátlanság, de már lendül az igazságot adó kéz, és ráébred a kis hülye, hogy ez nem az a kávéház. Földbe döngölt egy egyszavas mondat, mintha mázsás súlyt ejtettek volna az agyunkra, de nem fröccsent ki a pempő, csak hirtelen megszűnt működni.
Jó lehet Voyagernek lenni, csak tengeni a világűrben, látszólag halálra ítélve a fagyos semmiben, de mégis száguld, ezredmásodpercenként kilométereket repül, egyszerűen, cél nélkül, tisztán. Ő sem tudja, hova megy, mi a célja, ő csak egy fémtest, kábelek, cédé, fényképezőgép.
Lett rosszabb is.
