Nem is akartam ma már többet írni, de a ma esti menü szakácsa (én) igazán megérdemel annyit, hogy megemlítsük a nevét egy szép ódába foglalva, amiért olyan ínycsiklandó, ízharmóniában tündöklő, bombasztikusan finom, mégis egyszerű vacsorát összedobott nekem (magamnak).
Felsétáltunk délután a hegyre itt Akyaka mögött, nem durván, csak pár száz méter magasra, ahonnan ilyen kilátás volt a tengerre, meg a falunk mólójára:
Fél öt körül értünk haza, és akkor még csak szomjas voltam (mert annyi eszünk egyikünknek sem volt öt ember közül - és ebből csak négy volt magyar -, hogy vizet vigyünk magunkkal, mert nem volt nagyon meleg (15 fok), de a levegő párás volt, és felfele mentünk, úgyhogy... Ez egy befejezetlen mondat a hülyeségről. De nem lényeg, a minitúra kellemes volt.
Itthon első dolgom az ivás volt, majd bejöttem a szobába pakolászni, eltöltöttem vele vagy fél órát, közben kezdtek kihűlni az ujjaim. Kihajoltam az ablakon, és azt éreztem, hogy odakint melegebb van, mint a szobában. Ez csak ilyenkor pláne, nyáron nem, de akkor nincs is odakint 15 fok. Nem tudom, mennyi lehetett, de hamar meguntam, és inkább kimentem a teraszra, és ettem pár narancsot. Akkor éreztem, hogy éhes vagyok. Elmentem a boltba, vettem egy kis csirkemellet holnapra. A mai napra a korábban beszerzett gombát terveztem. Gombapörköltet akartam csinálni, de csak azután néztem meg a neten, hogy mi kell hozzá, miután hazajöttem a boltból, és leesett, hogy nincs vöröshagymánk. Így a holnapra szánt csirkére kellett megalkotnom egy kétkezes etűdöt.
Vékony szeletekre vágtam a húst, megsóztam, megborsoztam, kis klasszikus csípős paprikával is megsimogattam, megbüntettem egy kis alternatív oregánóval, osztottam rá egy progresszív mennyiségű szezámmagot, majd meglocsoltam egy kis frissen szedett minimal citrommal (itt nő a kertünkben). Olajon felsütöttem, és míg sült, közben előkészítettem a kivégzésre két szem kis nyamvadt krumplit, kockára vágtam, majd mikor a hús megpirult, kiszedtem, és a helyén, a fűszeres olajon felsütöttem a krumplit is.
EZ A KÉP HELYE
Ugye, milyen gusztusos? Kár, hogy a fényképezőgépem nem így gondolta. Az asztalra kiraktam, és mint egy jólnevelt, evőeszközt, plusz szalvétát is ragasztottam mellé, majd lementem a fényképezőért, lőttem rá egyet, majd leraktam egy székre, és megettem. Kaja után fel akartam rakni a gépre az örökkévalóságnak megmentett alkotást, de azt írta ki, hogy:
KÉPHIBA. A KÉP NEM JELENÍTHETŐ MEG.
Köszi. Így senki nem látta, csak Zita meg én. Pedig micsoda ízek, micsoda étel. És micsoda szerencse, hogy azt se tudtam, hogy elég-e rá a só (pont jó lett), meg van-e sülve (jól megsült), hogy a fűszerek passzolnak-e (tökéletes volt a harmónia), egyáltalán semmiről nem volt fingom sem, és mégis olyan lett, mintha valami gyakorlott szakács csinálta volna. Hiába, no. Nagyon tudok.
