Már csak pár perc, és indulunk. Mire hazajövök, már kevesebb, mint egy hónapom lesz hátra. Szomorú vagyok mindig, amikor ez eszembe jut, mert bár még itt vagyok, már most félek az ürességtől, attól, hogy ha normál esetben kinézek az ablakon, nem a tengert fogom látni, ha jó idő lesz, nem a partra megyek napozni, max egy termálfürdőbe, meg lesz egy csomó olyan ember, akit soha többé nem fogok látni. Ez az élet rendje? Meglehet, de ez semennyit nem javít a kedvemen.
Mindent összepakoltam, a táska kövérebb, mint Lagzi Lajcsi fénykorában. Valószínűleg valamit megint itthonfelejtek, mint múltkor a fogkefét.
Előttem több, mint kétezer kilométer, leírni is hihetetlen. Többet fogunk utazni, mint amennyire Magyarország van innen. Rengeteg kilométer, kaland és még ezer más áll előttünk, repülés megint, eldugott tájak, és mindez rohadt messze a tengertől. Már most hiányzik, mi lesz velem, ha hazamegyek?
