2011. április 8. péntek
Ankarában hidegek az éjszakák. Havas hegycsúcsok által körbezárt fennsíkon fekszik, ha egyszer beszalad a hideg levegő, egy jó darabig nem megy ki. Meleg ruhát persze nem hoztunk, mert később hova raknánk, például Antalyában, meg ott lenn délen, de összvissz egy hetet kibírunk pólóban meg pulóverben 10 fok alatt.
Úristen, ti itt? Ott állt a szerencsétlent bal lába gipszben, mázsás súlyát egy lábára terhelve. Meglepődött, hogy mégis odataláltunk, pedig ő aztán igazán nem akarta, hogy nála aludjunk, elkövetett minden tőle telhetőt, de senki sem menekülhet a végzete elől. Amikor a repülőn ültünk, írt egy levelet, hogy bocsi, de nem tudlak titeket fogadni, most jöttem a kórházból, mert tegnap eltörtem a bokámat, blabla. Felmerül a kérdés, hogy mi értelme volt levelet írnia, amikor tudta, hogy esélyünk sem lesz másik szállást találni? Talán hívott minket telefonon, de ugye repülőn ültünk, de nem valószínű. Negyed egyre értünk oda hozzá, vagyis a belvárosba olyan fél tizenkettő körül értünk be. Talán azért írt neten, mert ez kevésbé személyes, így simán le tudja írni, hogy menjetek a picsába, én mosom kezeimet, írtam, hogy ne gyertek, ennyi és kész. De annyi esze nem volt a lelkemnek, hogy a címe már megvan, vagyis akármit trükközik, odamegyünk hozzá, és akkor majd nem fog tudni mit csinálni. Oda is mentünk, és akkor már nem volt képe kidobni minket szemtől-szembe, úgyhogy kénytelen-kelletlen befogadott egy éjszakára.
Másnap korán keltünk, hogy minél több dolgot megnézzünk Ankarában, például az Atatürk teret, az Atatürk tornyot, az Atatürk oszlopot, az Atatürk emlékházat, az Atatürk palotát, meg az Atatürk mauzóleumot. Valahogy találtunk egy Tourinformot, ott adtak egy térképet, meg bejelölte rajta a bácsika a dolgokat, amiket meg szerettünk volna nézni. Először az Anatólia Múzeumba mentünk el, mert azt hallottuk, hogy nagyon jó. Szart se ért. Tele volt mindenféle agyagdarabokkal, amik sok ezer évesek, meg köcsögök, falfestmények, szobrok, de mégis kit érdekelnek ezek a cuccok? Korábban azt hittem, velem van a baj, amikor egy-egy múzeumban azt láttam, hogy nem láttam semmit, ami érdekelne, de ma feltűnt, hogy nemcsak én, mindenki ásítozik, és több időt töltenek az emberek a kezük szájuk elé tevésével, mint a kiállított tárgyak mellé rakott feliratok olvasásával. Gáz. És nem a látogatók a hibásak. Legalább fizetni nem kellett a nagy semmiért. Müzekard for prezident.
Ezután felmásztunk a várba, ahonnan pazar panoráma nyílik a városra, az egészet be lehet látni, pedig nem kicsi, még Ankara is háromszor nagyobb, mint Budapest. Szép hely, Isztambullal nem veheti fel a versenyt, de Izmirnél például ezerszer többet ér. Itt nincs tenger, ami furcsa volt, mert eddig ha valami magaslatról kinéztem, tuti, hogy valamerre ott volt a nagy kékség; a tengert itt csak hallomásból ismerik.
Orsi korábban már járt Törökországnak ezen a részén, és csupa rosszat mesélt erről a vidékről, hogy nem segítőkészek az emberek, rászólnak a női turistákra, ha nincs rajtuk kendő, és rá sem fogtok ismerni Törökországra. Semmi nem igazolódott be ebből. Nem tudom, mi az oka, hogy neki rossz tapasztalatai voltak a keleti részről, de az első nap után nem érzek különbséget a mentalitásban. Mindenki ugyanolyan kedves, mint nyugaton, nem néznek csúnyán se, amiért kirívunk a tömegből, csak más kiejtéssel beszélik a törököt, meg hideg van. Ennyi. De ugyanúgy elolvadnak, ha törökül szólunk hozzájuk, mint Törökország bármelyik részén.
A vár után az Atatürk Múzeumba sétáltunk, az tetszett. Maguk a kiállított tárgyak is, de a szemlélet, a felfogásmód, ahogyan Atatürkhöz viszonyulnak ma, 2011-ben, az mindent visz. Irigylem a törököket amiatt, hogy van egy ilyen nagy emberük, aki a háború elbukása után visszaszerezte az elcsatolt területeket, megreformálta az egész kultúrát, európai állammá tette Törökországot, amit nem felejtenek el megköszönni neki, ahogyan csak tehetik. Szeretnék írni egy nagyobb bejegyzést Atatürk munkásságáról, mert hazánkban csak kábé annyit tudunk róla, hogy a törökök atyja, és minden pénzen ő van. Most, hogy itt élek, belelátok a dolgokba, és nagyon is átérzem, miért ő a második számú isten errefelé Allah után.
Az emlékmúzeum után még bejártuk a környéken lévő kisebb nevezetességeket, megnéztünk pár szobrot, meg Julianus oszlopát, amit 362-ben építettek a névadó római császár ankarai látogatásának tiszteletére. Ezután taxit fogtam és megint háromszáz forintért elvitettem magunkat az Anıtkabirba. (Poén, hogy már beszélek olyan jól törökül, hogy az angolt teljesen kihagyhatom a társalgásból, így lényegében sehol nem a turistatarifát kapjuk, hanem baráti török árat. Piros pont nekem.) Az Anıtkabir egy monumentális emlékmű Atatürk tiszteletére emelve. A bejáratnál nagyon aprólékos biztonsági ellenőrzés, nehogy valaki megrongáljon valamit. A főkapu két oldalán szoborszerű őrök állnak, mint a Buckingham-palota előtt, csak nincs rajtuk hülye sapka. Van pár érdekes szobor is, az egyik női alak például a fejét fogja, amit nagyon nem értettem, meg olyan hosszú szöveg volt írva hozzá, hogy inkább el se olvastam, de állítólag a nők elnyomásának állít mementót. Hogy ezt miért nem lehetett két sorban megfogalmazni, azt nem tudom. Marketing: egyes. Ezután végigsétáltunk az Oroszlánok útján (eléggé adta), aminek a másik végén ott volt az Ünnepségek tere (ez már nagyon adta). Éppen matrózokat avattak, miután végeztek, valami zene szólt, és mindenki megállt. Mozdulatlan lett a tér, mi meg csak pislogtunk, mint hal a szatyorban, hogy ez vajon mi, de persze mi is megálltunk. Nem lehetett a török himnusz, azt már első hallásra megjegyeztem, annyira hasonlít az internacionáléra, hogy eltéveszteni sem lehet. Ez valami más volt. De mindegy is. Ahogy véget ért a zene, mintha mi sem történ volna, mindenki ment tovább a maga útján.
A tér szélén folyosók vannak, azokból kisebb termek nyílnak, végignéztük mindet figyelmesen, volt egy mozi is, ahol egy rövidfilm Atatürk életművének a múltra, jelenre és jövőre gyakorolt hatásait mutatta be egészen stílusos módon. Semmi giccs, semmi ömlengés, csak a lényeg. Hatásos volt. A bástyákban ki vannak állítva Atatürk autói, meg a jachtja. Az egyik autót például csak állami ünnepségeken, felvonulásokon használta, a másikat csak hétvégente, a harmadikat munkába járáshoz, és így tovább. Szép darabok, meg kell hagyni. A legjobb rész (szerintem) a személyes tárgyait bemutató hatalmas sötét terem volt. Ott sajnos nem lehetett fényképezni, hogy miért, azt nem értem, nem értettem, de tiszteltük annyira a hely szellemét, hogy nem is próbáltunk trükközni. Ami tilos, azt nem szabad. Tányérok, cigarettatárcák, étkészletek, kardok (többek között szamurájkard a japán császártól!, Hailé Szelasszié etióp császártól egy afrikai díszkard), ruhák, teáskészlet, kitűzők, katonai jelvények, rengeteg fénykép, és pár festmény. A kripta alatt egy komplett csatamező, az nekem annyira nem adta, de látványos volt, meg minden, csak az előzőek után kicsit unalmas (meg a török történelemben sem vagyok otthon, nem tudom, mit jelent nekik a çanakkalei csata). Onnan balra kanyarodva Atatürk egész könyvtára, óriási terem, rengeteg könyv, külön tematizálva: történelem, török irodalom, nemzetközi irodalom, művészetek, fizika, földrajz. Minden érdekelte, biztosan művelt ember volt. Kicsit sem meglepő módon egyébként a történelem szekció foglalta el a legnagyobb részt a gyűjteményben. A legvégén szuvenírbolt, köszi, nem veszünk semmit, már megyünk is tovább a kriptába, ami stílusosan a legvégére van hagyva. Rengeteg lépcsőfok, hatttttalmas (nem, nem ragadt be a t betűm) bejárati kapu, gigantikus betűkkel egy idézet a bejárat elé kiírva a falra. Belül csak a hideg szél és a nagy üresség. Az épület legvégében ott van a negyventonnás fekete márványtömb, előtte koszorú, alatta maga Atatürk. Ez igen, ezért megérte idejönni! Ezt nevezem én kulturális látványosságnak. A törökök hűek voltak legnagyobb emberükhöz, a legnagyobbat, legdrágábbat, legszebbet építették neki csupa márványból. Ankarai látogatás alkalmával kihagyhatatlan. Ha semmi mást sem néztünk volna meg, csak ez megérte volna.
Ezután még elmentünk az Atakule toronyba, ami a török modernséget hivatott szimbolizálni, de hét és fél lírát elkértek volna a liftért, ami felvitt volna valami száz méterre, úgyhogy csak kívülről néztük meg.
Este hazamentünk (haza... a csajhoz), aki azzal kezdte, hogy van egy jó meg egy rossz híre. A rossz, hogy mindannyian ki lettünk szavazva a házából (papírforma), a jó, hogy talált nekünk szállást. Könnyes búcsút vettünk tőle, kimentünk az utcára, ott állt a busz, de mi sétálunk, mert a busz drága, úgyhogy sikeresen szarrá is áztunk, mert két esernyőnk volt négy emberre, ami nem éppen ideális felállás, pláne nem viharos szélben.
A megbeszélt helyen vártuk az új hostot, meg is érkezett török időszámítás szerint negyedóra késéssel (fél óra, vagy kicsit több magyar idő szerint). Mondta, hogy tizenöt percre lakik innen. Az egész napos mászkálás után, vízesen, ez pont elég is volt lett volna. Kicsit furcsa alak volt, olyan egyedi forma. Vett nekünk vacsorára fél kiló epret, egy csomag szotyit, meg egy kólát. Útközben kérdezte, hogy szeretem-e az alkoholt, mondtam, hogy igen, csak sajnos Törökországban drága, mire ő: ez nekem nem probléma; én jól keresek, úgyhogy megengedhetem magamnak, remélem, a lakásom is tetszeni fog. Én nem reméltem, hanem biztos voltam benne, ezek alapján, amiket mondott a pénzügyi helyzetéről. Végül volt vagy háromnegyed óra, mire odaértünk (rohamtempóban!). Nyitja a főkaput, bemegyünk mind, még leszalad az alagsorba, hogy bekapcsoljon valami gázóraszerű cuccot, mi már majdnem indultunk is felfele a lépcsőn, amikor szólt, hogy nem arra kell menni, és intett is: utánam. Levitt a pincébe, egy borzalmasan igénytelen lakásba, ahol a jéghideg betonon ott zokogott koszosfeketén a valamikor piros szőnyeg, ablak sehol, a lámpa alig pislákol, a bejárati ajtóval szemben a folyosón meg olyan ólajtószerű cuccok, mint otthon a Terror háza alagsorában a kínzókamrákban. A legjobb, legnagyobb poén még hátravolt (nem vettük észre rögtön), az egyetlen szoba egyik heverője felett a falon Rembrandt Dr. Tulp anatómiája függött csodálatosan ferdén, amitől először a csajok, majd mi is kellően idegesek lettünk, pláne a csávó miatt, aki éjfél körülre már úgy nézett ki, mintha egy horrorfilmből lépett volna ki - veszettül remegtek a kezei, egyik cigi elnyomása után rögtön gyújtotta a másikat, plusz látszólag értelmetlen dolgokat kérdezgetett. Mikor közöltük vele, hogy holnap korán kelünk, mert hosszú út áll előttünk, már mindenki rettegett, úgyhogy csak pillanatokra hunytuk le a szemünket, és a reggel hat órát úgy vártuk, mint a Messiást.
