Szultán menni Törökország

Ma nem megyek sehova, úgyhogy van időm írni a szokásos agymenéseimet. Nincs naplemente, nincs dumálás a parton, semmi nincs. Élet sincs. Eső van csak.

Folyik az égből az eső, nekem meg csak egy száraz cipőm van, de inkább felveszem a vizeset, csak maradjon legalább egy olyan, ami nem nedves. Fél kilenctől lesz a török óra. Tegnap is szarrá áztam, miért is ne élném át ma is ezt a csodálatos élményt...

A török eső nem embernek való.

Pont időben voltunk ahhoz, hogy simán elérjük a repülőtérre tartó buszt, és mivel biztosak voltunk abban, hogy a visszaút időben ugyanannyit fog kitenni, mint az odaút, nyugodtan szálltunk fel a buszra, nem is sejtve, hogy rövid időn belül imához kell folyamodnunk.

Általános iskolában azt tanították nekem, hogy az öreg kontinens határait a Gibraltár-Urál hegység-Kaukázus-Boszporusz tengelyen húzhatjuk meg. Azonban olyat mindenki tapasztalt már, amikor a gyakorlat felülírta az elméletet. Nem vicc, Isztambul és Törökország (már amennyit én láttam eddig belőle) sokkal inkább megérdemli az európai jelzőt, mint hazánk egyes részei, illetve néhány szomszédunk.

Isztambul, vágyom nálad lenni bitangul,
Ahol tárva-nyitva a sok bazár,
Csacska szívem arra vár.

Óó, Isztambul, hogyha este a sok fény kigyúl,
Mennyi night lokál és szép luxus bár!
Szinte látom már.