Szultán menni Törökország

Emberfia nem gondolta volna, hogy pont itt, a tengerparton, az északi szélesség harminchetedik fokán azzal fogunk szembesülni, hogy a török gyerekek hógolyóznak márciusban, miközben mi a kezeinket melegítjük a leheletünkkel.

A múlt héten valamelyik nap, ja igen, csütörtökön. Vagy nem? Olyan bizonytalan vagyok - vagy mégsem? Szóval csütörtökön nem tudom, minek voltam bent Muğlában, mert órám nem volt, ja igen, mert a rendőrségre mentünk. Vagy mégse? Ja, de.

Gondoltunk egyet: kimenjünk a Çınar Beachre? Menjünk. Itt minden olyan egyszerű, ha valamihez kedvünk van, azt csináljuk, amihez meg nincs, azt nem.

Nem is akartam ma már többet írni, de a ma esti menü szakácsa (én) igazán megérdemel annyit, hogy megemlítsük a nevét egy szép ódába foglalva, amiért olyan ínycsiklandó, ízharmóniában tündöklő, bombasztikusan finom, mégis egyszerű vacsorát összedobott nekem (magamnak).

Karesz felvetett egy olyan ötletet, hogy legyen szombaton buli, és mivel az egyetértés könnyebben ment, mint ahogy az Úr megteremtette a világot: és lőn. Meghívtuk a többieket is, alig hiányoztak páran, így szép számú állig felfegyverzett külföldi indult harcba azon az estén. Akkor még nem tudtuk, mi ellen.